I. fejezet A nagy találkozás

Egyedül, kétségbeesve és érthetetlenül állt a dús erdő közepén. Érezte, hogy valami biztos nincs rendben, de még nem tudta magában megfogalmazni, hogy valójában mi az. Az utolsó emléke, hogy barátnője elmondta az először gyakorlott varázsigét, és azután itt termett, az erdő közepén. Az ég szürkés volt. Nem tudta megállapítani, hogy most esteledik, vagy nemsokára fel kel a Nap. A szél erősen fújt, de nem volt kellemetlen, inkább langyos bizsergés hatást keltett. Többször is körül nézett, felmérte a helyet. Félt magának bevallani, de nem tudta, hogy hol van. Lassú, óvatos, bizonytalan léptekkel indult meg, konkrét cél kitűzés nélkül, mégis úgy érezte, hogy valami vonzaná magához. Rengeteg megfejthetetlen érzés kavargott benne, de ezekből csak egyet tudott jól megfejteni: A tudatlanságot.
Nem tudta, hogy mit csináljon, kihez forduljon segítségért. Azt se tudta, hogy igazából mi történt. De ami a legjobban zavarta, hogy tényleg nem tudta hova került, és hogy jelen pillanatban egyedül maradt. Ami még furcsább, hogy mindezek ellenére, hogy semmiben nem biztos, fogalma sincs a mostani történtek valódi kilétükről, tovább ment, mert valami az súgta, hogy tovább kell mennie.
Tartós gyaloglás után választ kapott arra, hogy vajon esteledik e, vagy épp nappal lesz. Hát nappal lett, és hatalmas sugarakkal sütött a Nap. Meleg volt, és ahogy a Nap sugarai elérték a lányt, csukott szemmel élvezte a jól eső érzést.
Egyre jobban kezdett elbizonytalanodni,  néha még a félelem apró lángjai is megmozdultak, de a kitartás meghozta az eredményét. Elért egy óriási birtokra, amin egy szép ház terült el. Az erdőből kilépbe embereket pillantott meg, akik nem éppen a 21. századhoz valóan voltak öltözve, és még szekeres kocsi is állt a ház előtt. Elena nem volt hülye. Boszorkány barátnőjének a varázsigéje a múltban való utazás tanulmányozására való, de visszaemlékezett, hogy Bonnie megemlítette, óvatosan kell vele bánni, mert maradandó is lehet az utazás... Ahhoz, hogy bánni lehessen vele, kellően ki kell gyakorolni.
Nem volt benne teljesen biztos, de a látottakról az első gondolata az volt, hogy vissza jött 1864-be. Ettől rögtön össze ugrott a gyomra. Zavarodottan megrázta a fejét, gondolva azt, hogy " Ez nem lehet". Gyorsfutam szerűen futottak végig az egymás után elinduló aggasztóbb, és aggasztóbb, de reális gondolatok. Neki vágott a döbbenettől szétesett kép összerakásának, és arra jutott, hogy ennél nehezebb dolga még nem volt. Soha. Az nem volt kérdéses, hogy oda menjen-e, vagy sem. Hogy is mehetne oda? Szeretett volna, nagyon is. Minden érzékszerve, porcikája oda húzta, de nem tehette. Hiszen nem is ismerik. Most a " Katherine" korszakukban élnek. Ha még egyszer, alaposabban végig gondolta, akkor minden úgy fog történni, ahogy régebben megtörtént, hacsak ő nem alakítja át valahogy. De az is megfordult a fejében, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha megváltoztatja a múltat. Milyen következményei lesznek a jövőben?  Azt eldöntötte, hogy valahogyan kapcsolatba kell lépjen a Salvatore testvérekkel. Hogy hogyan, azt még nem találta ki. Még sok dolog felmerült benne, de azokat még nem tudta tisztázni. Most azokkal a dolgokkal kell foglalkoznia, amiben biztos, hogy megakarja valósítani őket. Mély gondolkodását, a labilis stratégia felállítását, kidolgozását megszakította egy kéz, ami hirtelen Elena vállára tapadt.
- Áhh! - ugrott fel ijedtében Elena.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Emily vagyok.
- Emily?! Az az Emily... - válaszolt magának. - Ugye Bonnie küldött? - kérdezte bizakodóan.
- Igen, ő. Nem tudja, hogy történhetett, de egyenlőre nem képes visszacsinálni.
- Nem is baj... - jelentette ki pár másodperc hatásszünet után határozottan.
- Vissza kell menned, Elena. Ha itt maradsz, hatalmas felfordulást keltesz majd. Nem játszadozhatsz a múlttal. Ami megtörtént, annak meg kellett történnie. A dolgok mindig okkal történnek, nem véletlenül. És te ezeket akarod most megváltoztatni? A helyedben nem mennék szembe a sorssal. Én vissza tudlak küldeni, de a varázslat csak akkor működik, ha mindkét fél akarja. Neked is akarnod kell.
- Sajnálom, Emily. De nem mehetek még vissza. Segítenem kell Stefanékon. Sok olyan dolog történt itt, amit nem akartak, hogy megtörténjen. Sok dolgon változtatnának. Itt a lehetőség. Én majd változtatok.
- Ha ők vámpírrá változnak, akkor valamiért azzá kellett válniuk. Valószínűleg pont azért, hogy majd a te védelmedre keljenek. Gondolj bele abba, hogy ami megtörtént eddig veled, nagy valószínűséggel, akármit megváltoztatsz, megfognak történni a jövőben. Ha Damonék nem változnak át vámpírrá, akkor nem tudnak majd megvédeni semmitől, Elena.
- Honnan tudod, hogy minden pontosan úgy fog történni? Ha most itt megváltoztatok dolgokat, azok a jövőre is kihatnak majd.
- Éppen ez az. Klaus ugyanúgy eljön majd érted. Te ugyanúgy egy hasonmás maradsz... Csak azzal a különbséggel, hogy nem lesz ott mögötted Stefan és Damon, akik esetleg az életüket adnák érted. Ők is ugyanolyan halandók lesznek, mint te.
- Nem megyek vissza. Nagyon sajnálom. Most pedig beszélnem kell velük. Vagy legalábbis az egyikükkel. - indult el meggondolatlanul a ház felé.
- Elena, állj meg! Nem érted, hogy nem csinálhatod ezt?! - emelte fel hangját, és tette fel kérdését hitetlenül.
- Nem állok meg. - tartott ki elhatározása mellett.
- Veled is bármi történhet, akármi. Ebbe se gondoltál bele? - ment utána.
- Nem érdekel. Végre itt a lehetőség, hogy segítsek rajtuk. És segíteni is fogok. - szögezte le határozottan.
Emily ezután feladta, és megtorpant a birtok közepénél. Összes próbálkozása kudarcba fulladt, és nem látta értelmét tovább győzködni. De nem adja fel ilyen könnyen, mert ezentúl ugyanúgy Elena nyomában lesz, és mindent megtesz majd, hogy hazajuttassa.
Elena a ház ajtaja elé ért. Mindkét lába úgy remegett, mint talán soha, a szíve 1000-rel vert, és érzett némi meghátrálást is, de becsengetett. Minden egyes apró rezgésre összerándult a gyomra, a torkában meg kezdtek felhalmozódni a gombócok. Végül kinyitották az ajtót.
- Ohh, Miss..... - nézett végig rajta a férfi, aki valószínűleg a komornyik lehetett. - Miss. Katherine. Későbbre vártuk, de milyen öltözékben van? Elég...szokatlan. - kereste a megfelelő szót.
Elena egy kis ideig lefagyva állt a fura ruhában lévő férfi előtt. Ötlete se volt, hogy mit mondjon, így hát csak megfontolatlanul válaszolt.
- Kicsit.... hamarabb jöttem. Kaphatnék egy másik ruhát?
- Hogyne, Katherine kisasszony. A cselédek majd megkeresik a kegyedhez illő, megfelelő ruhát. - majd csettintett egyet az ujjával, és megjelent a két cseléd.
- Jöjjön kisasszony! - majd kezükkel felmutattak a lépcső felé.
Elena nem tudta hogyan viselkedjen, hiszen semmit nem tud arról, hogy régebben milyen szavakat használtak, hogyan beszéltek és viselkedtek. Vagy inkább hogyan illett viselkedni főleg egy udvarhölgynek. Kapkodta tekintetét a cselédek és a komornyik közt, majd a kínos helyzetet megtörve elindult a lépcső felé, de egy hang azonnal lebilincselte.
- Már vártam, hogy visszatérjen, Miss. Katherine.
Hátranézett, és megpillantotta Damont. Akinek már itt is megvolt az az elbűvölő, féloldalas mosolya. De nem csak a mosolya kötötte le. Maga Damon. Olyan más volt.... Pozitív értelemben. Ő maga sem tudta, hogy mennyi ideig állt egyhelyben, tág szemekkel, és megdöbbent arckifejezéssel. Talán már kicsit kínos is volt a sok ideig tartó csend, de a lány nem érzékelte ennek a súlyát. Csak Damont nézte...
- Minden rendben van? - törte meg a csendet Damon, aki úgy tűnt mintha zavarban lenne, amiért ennyi ideje őt bámulja a lány.
- Öööö... - szállt vissza a földre Elena. Ha igazából nem is, de gondolatban megrázta a fejét. - Igen, természetesen minden rendben van. Épp átöltözni indultam... - válaszolt remélve úgy, mint egy mai korhoz illő hölgy.
- Akkor nem is tartom fel tovább. Ha gondolja...találkozhatnánk később... - javasolta bátortalanul.
- Persze. - majd halványan elmosolyodott.
- Alig várom, Miss. Katherine. - ezzel elindult Elena felé, gyengéden keze alá fogott, és egy lágy csókot nyomott a kézfejére, majd felnézve a lány szemeibe, belefúrta azúrkék szemeit.
A lánynak egy szó se jött ki a száján, ha még akarta volna is, akkor sem jött volna. Elállt a lélegzete. Még fel is tette magának azt a kérdést, hogy; " Ő biztos, hogy Damon?" Ő lenne az? Nem hitt a szemének. Ha össze hasonlítja a "régi" Damont a "mostanival", abszolút nem passzolnak egymáshoz. A mostani Damon zavarba jön, udvarias, illemtudó, rendkívűl kedves... A régi Damonről ezek nem mondhatóak el..
Mielőtt még bármi hülyeséget mondana, elindult fel a lépcsőn, hogy átvegye a ruháját. A cselédek követték, és szerencséjére előre mentek kinyitni az atjót, mert fogalma nem lett volna, hogy melyik Katherine szobája. Mikor belépett, egy hatalmas ágyat, selyem huzattal, gyönyörű díszpárnákkal pillantott meg. Nem beszélve a meseszép szőnyegről, az ágy melletti éjjeli szekrényekről, és a rajta lévő gyönyörű lámpákról, virágokról. Saját kis szépítkező szekrénye is volt, amin telis-tele volt rakva változatos illatú parfümökkel, szebbnél-szebb kitűzőkkel, hajtűkkel, sminkekkel, és nem utolsó sorban ékszerekkel. A hatalmas ablakokon özönlöttek be a Nap meleg sugarai, és ahogy rávilágítottak az ékszerekre, csak úgy tündököltek a napfényben. Ámultan járkált a szobának az egyik pontjáról a másikba, mintha még életében nem járt volna itt, ami igaz is, de most jelenleg ő Katherine. A cselédek kinyitották az óriási szekrényt, és kivették a leggyönyörűbb ruhát mindközül. Kicsit félt, mert még soha nem hordott ilyet ruhát, de a cselédek nagyon segítőkészek voltak. Már majdnem teljesen rajta volt a ruha. Hátra van még a fűző és a cipzár. Így már megnyugodott, hogy semmi olyat nem csinált, ami esetleg feltűnő lett volna a cselédek számára.
Egyik percről a másikra elnézést kértek, pukedliztek egyet, és nagy léptekkel elmentek, mert valahonnan szóltak nekik. Elena kétségbeesetten állt egymagába, neki támaszkodva az ágynak az egyik támpillérére, és nem tudja hogyan tovább a ruhafelvétel. Ha a cipzárt feltudná húzni, de még azt se tudja, csak ha kitöri a kezét, még hogy a fűzőt saját maga csinálja meg. Inkább csak várt, hátha vissza jönnek a cselédek, de nem kellett sokat várnia, mert egy kéz óvatosan megragadta a cipzárt, és lassan elkezdte felhúzni.
Elena ijedten fordult meg, de amilyen arcot vághatott, mikor megpillantotta a férfit, mindent vitt.
- Elnézést, ha megijesztettem kisasszony! Úgy véltem, hogy szüksége van a segítségre. - szólalt meg kellemes hangján Stefan, aki a lány arca láttára szélesen elmosolyodott.