II. fejezet Gyors búcsú

Elena hatalmas, meglepődött szemekkel nézett Stefanra. Fejében egyszerre ezer kérdés merült fel; Hogyan viselkedjen? Mit mondjon? Milyen legyen vele? És egy nem idekapcsolódó kérdés is felmerült benne, ami most még nyugtalanabbá tette a lányt... Mi lesz, ha Katherine visszajön? Mi lesz, ha a Salvatore testvérek erről a napról, és az ezen a napon történő dolgokról kérdezik majd őt? Fogalma sem lesz semmiről. Mi lesz, ha Katherine első mondata az lesz, hogy " Én itthon se voltam." Ezt, hogyan magyarázza majd ki? A gyomra egyre jobban görcsbe rándult, és a meg nem válaszolt, elgondolkodtató kérdések elhatalmasodtak rajta. Úgy látta, hogy itt az út vége, és nincs kiút. Ebből már nem tud sehogy se kimászni..
- Ilyenkorra vártam, és az ajtóban álltam, készen a fogadtatására. - villantotta elbűvölő mosolyát.
- Köszönöm. Igazán figyelmes. - viszonozta mosolyát a lány. - Hamarabb érkeztem...
- Szabad..? - nézett, és közben óvatosan mutatott Elena cipzárjára.
- Csak tessék. - fordított újból hátat a férfinak.
- Remélem csatlakozik ma a családi összejövetelünkhöz... - fúrta bele bizakodó tekintetét a lányéba, mikor a másik már szemben állt a férfival.
- Még meggondolom. - mosolyodott el halványan.
- Nos, nem is zavarom tovább. Bízom benne, hogy látom ma este, Miss Katherine. - hajolt meg előre egy kicsit, kezét elkérve Elenának, és egy gyengéd csókot nyomott a kézfejére, majd elhagyta a szobát.
A lány idegességében fel-alá járkált a szobában. Hogy is mehetne el, mikor Katherine bármelyik pillanatban megérkezhet? És még Damonnak is ígért egy találkozót a kertben. Úgy érezte, hogy kezd összeomlani körülötte minden. Lehetetlen ezt normálisan és hiba nélkül megoldani. Eszébe jutott az, amit Emily mondott, és elgondolkodott, hogy talán mégis igaza volt, és semmi keresni valója nincs itt. Mély gondolkodása elvette a figyelmet az ajtón túl kopogó személyről, aki kitudja mióta várja, hogy engedélyt adjon a benyitáshoz.
- Öööö...igen? - reagált későn Elena.
- Elnézést a zavarásért Miss Katherine! - lépett be egy szolga. - Damon úrfi a kertben várja Önt.
- Köszönöm. Máris megyek. - majd a szolga fejet hajtott, és elment.
A lépcsőn lehaladva a lány lábai reszkettek, mint a nyárfalevél. Egyre lejjebb haladva csak attól félt, hogy meglátja Katherine-t, és minden elveszik majd. A házat elhagyva egy kicsit megnyugodott, mert már nem sok kellett, hogy elérje a bámulatos kertet, ahol Damon várja őt egy meseszép szökőkútnál. Odaérve a férfi felugrott a padról a lány láttára, és udvariasan meghajolt előtte.
- Már nagyon vártam. Kezdtem félni, hogy elfelejtett.. - vette elő féloldalas mosolyát, de valami most más volt benne. Kicsit félősebb és kizárólag tiszta, szép szándék.
- A világért sem felejtettem volna el. - sütötte le szemét. Ilyet még soha nem ejtett ki a száján Damonnel szemben.
- Ennek nagyon örülök. - csillant fel a szeme. - Üljön le, kérem. - mutatott a szökőkút melletti padra.
- Köszönöm. - majd lépett egyet a pad felé, és leült.
- Ha szabad ilyet mondanom, akkor káprázatosan fest ma Miss Katherine. - ült le ezzel a lány mellé.
- Ez nagyon kedves Öntől. Köszönöm szépen! - jött zavarba a lány. 
- Tudja, elég furcsa érzés kering bennem, és ha nem bánja, megosztanám Önnel.
- Nyugodtan. - nézett fel a férfi azúrkék szemeibe, amiben egy másodperc alatt elveszett.
- Mióta ma visszajött a faluból, olyan.. teljesen más lett. Jó értelemben természetesen. Nem értem ezt a hirtelen változást. Máskor több napig kell győzködnöm, hogy eljöjjön velem valahova, vagy akár a kertbe is. Félre ne értse, én nagyon is boldog vagyok, mert kegyed társaságánál számomra nincs nagyobb öröm. - tette rá óvatosan kezét Elena kezére.
Elena testét végig járta a meleg bizsergés. Olyan megfejthetetlen érzések jelentek meg benne Damon szavainak hatására, amiket nem tudott hova tenni. Legszívesebben jó szorosan átölelte volna, és úgy maradni addig, ameddig csak lehet. Az illatát akarta érezni, az ölelését akarta maga körül tudni... egyszerűen csak vele akart lenni. És ezeket az érzéseket nem tudta helyre rakni, mert régebben ezeknek az érzéseknek még helye sem volt, de most úgy érzi, hogy a helyek megjelentek, csak nem tudja még, hogy hol.
- Az emberek változnak, és ezek szerint most én is. Rájöttem, hogy mit akarok, és ahhoz tartva fogok cselekedni...
- És szabad tudnom, hogy mit akar..?
- Ha résen lesz, akkor biztos, hogy rájön. - véste bele mogyoróbarna szemeit a másikéba.
- Miss Katherine.... - ült közelebb a lányhoz, majd kezét gyengéden és lassan Elena arcának egyik felére tette. - Nem bírom tovább tartani magamban. Ne vegye tolakodásnak, de tudnia kell, amit már olyan régóta érzek. Én.... - de Elena a férfi mögött meglátta, hogy egy hintó érkezett a ház elé. Rögtön tudta, hogy Ő az. Megérkezett Katherine. Azt is tudta, hogy most azonnal elkell mennie, akármennyire is itt akar ülni.... Damonnel együtt. És azt is tudta, hogy valószínűleg ide már nem jöhet vissza, mert jobban felkavarná a dolgokat, főleg a Salvatore testvérekben. Ezt már úgysem tudná kibeszélni... Nem lehet tovább halogatni, lépnie kell.
- Ne haragudjon! Mennem kell. Most! Kérem, értse meg! Talán egyszer majd megérti, de most úgysem tudná. Ha még találkozunk, ígérem elmondok mindent, de most nem lehet... - nyomott gyorsan a férfi arcára egy érzelemteli puszit, és beszaladt az erdőbe. Damon csak felállt, és kitárt karokkal állt, érthetetlen, döbbent, és csalódott arccal.

I. fejezet A nagy találkozás

Egyedül, kétségbeesve és érthetetlenül állt a dús erdő közepén. Érezte, hogy valami biztos nincs rendben, de még nem tudta magában megfogalmazni, hogy valójában mi az. Az utolsó emléke, hogy barátnője elmondta az először gyakorlott varázsigét, és azután itt termett, az erdő közepén. Az ég szürkés volt. Nem tudta megállapítani, hogy most esteledik, vagy nemsokára fel kel a Nap. A szél erősen fújt, de nem volt kellemetlen, inkább langyos bizsergés hatást keltett. Többször is körül nézett, felmérte a helyet. Félt magának bevallani, de nem tudta, hogy hol van. Lassú, óvatos, bizonytalan léptekkel indult meg, konkrét cél kitűzés nélkül, mégis úgy érezte, hogy valami vonzaná magához. Rengeteg megfejthetetlen érzés kavargott benne, de ezekből csak egyet tudott jól megfejteni: A tudatlanságot.
Nem tudta, hogy mit csináljon, kihez forduljon segítségért. Azt se tudta, hogy igazából mi történt. De ami a legjobban zavarta, hogy tényleg nem tudta hova került, és hogy jelen pillanatban egyedül maradt. Ami még furcsább, hogy mindezek ellenére, hogy semmiben nem biztos, fogalma sincs a mostani történtek valódi kilétükről, tovább ment, mert valami az súgta, hogy tovább kell mennie.
Tartós gyaloglás után választ kapott arra, hogy vajon esteledik e, vagy épp nappal lesz. Hát nappal lett, és hatalmas sugarakkal sütött a Nap. Meleg volt, és ahogy a Nap sugarai elérték a lányt, csukott szemmel élvezte a jól eső érzést.
Egyre jobban kezdett elbizonytalanodni,  néha még a félelem apró lángjai is megmozdultak, de a kitartás meghozta az eredményét. Elért egy óriási birtokra, amin egy szép ház terült el. Az erdőből kilépbe embereket pillantott meg, akik nem éppen a 21. századhoz valóan voltak öltözve, és még szekeres kocsi is állt a ház előtt. Elena nem volt hülye. Boszorkány barátnőjének a varázsigéje a múltban való utazás tanulmányozására való, de visszaemlékezett, hogy Bonnie megemlítette, óvatosan kell vele bánni, mert maradandó is lehet az utazás... Ahhoz, hogy bánni lehessen vele, kellően ki kell gyakorolni.
Nem volt benne teljesen biztos, de a látottakról az első gondolata az volt, hogy vissza jött 1864-be. Ettől rögtön össze ugrott a gyomra. Zavarodottan megrázta a fejét, gondolva azt, hogy " Ez nem lehet". Gyorsfutam szerűen futottak végig az egymás után elinduló aggasztóbb, és aggasztóbb, de reális gondolatok. Neki vágott a döbbenettől szétesett kép összerakásának, és arra jutott, hogy ennél nehezebb dolga még nem volt. Soha. Az nem volt kérdéses, hogy oda menjen-e, vagy sem. Hogy is mehetne oda? Szeretett volna, nagyon is. Minden érzékszerve, porcikája oda húzta, de nem tehette. Hiszen nem is ismerik. Most a " Katherine" korszakukban élnek. Ha még egyszer, alaposabban végig gondolta, akkor minden úgy fog történni, ahogy régebben megtörtént, hacsak ő nem alakítja át valahogy. De az is megfordult a fejében, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha megváltoztatja a múltat. Milyen következményei lesznek a jövőben?  Azt eldöntötte, hogy valahogyan kapcsolatba kell lépjen a Salvatore testvérekkel. Hogy hogyan, azt még nem találta ki. Még sok dolog felmerült benne, de azokat még nem tudta tisztázni. Most azokkal a dolgokkal kell foglalkoznia, amiben biztos, hogy megakarja valósítani őket. Mély gondolkodását, a labilis stratégia felállítását, kidolgozását megszakította egy kéz, ami hirtelen Elena vállára tapadt.
- Áhh! - ugrott fel ijedtében Elena.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Emily vagyok.
- Emily?! Az az Emily... - válaszolt magának. - Ugye Bonnie küldött? - kérdezte bizakodóan.
- Igen, ő. Nem tudja, hogy történhetett, de egyenlőre nem képes visszacsinálni.
- Nem is baj... - jelentette ki pár másodperc hatásszünet után határozottan.
- Vissza kell menned, Elena. Ha itt maradsz, hatalmas felfordulást keltesz majd. Nem játszadozhatsz a múlttal. Ami megtörtént, annak meg kellett történnie. A dolgok mindig okkal történnek, nem véletlenül. És te ezeket akarod most megváltoztatni? A helyedben nem mennék szembe a sorssal. Én vissza tudlak küldeni, de a varázslat csak akkor működik, ha mindkét fél akarja. Neked is akarnod kell.
- Sajnálom, Emily. De nem mehetek még vissza. Segítenem kell Stefanékon. Sok olyan dolog történt itt, amit nem akartak, hogy megtörténjen. Sok dolgon változtatnának. Itt a lehetőség. Én majd változtatok.
- Ha ők vámpírrá változnak, akkor valamiért azzá kellett válniuk. Valószínűleg pont azért, hogy majd a te védelmedre keljenek. Gondolj bele abba, hogy ami megtörtént eddig veled, nagy valószínűséggel, akármit megváltoztatsz, megfognak történni a jövőben. Ha Damonék nem változnak át vámpírrá, akkor nem tudnak majd megvédeni semmitől, Elena.
- Honnan tudod, hogy minden pontosan úgy fog történni? Ha most itt megváltoztatok dolgokat, azok a jövőre is kihatnak majd.
- Éppen ez az. Klaus ugyanúgy eljön majd érted. Te ugyanúgy egy hasonmás maradsz... Csak azzal a különbséggel, hogy nem lesz ott mögötted Stefan és Damon, akik esetleg az életüket adnák érted. Ők is ugyanolyan halandók lesznek, mint te.
- Nem megyek vissza. Nagyon sajnálom. Most pedig beszélnem kell velük. Vagy legalábbis az egyikükkel. - indult el meggondolatlanul a ház felé.
- Elena, állj meg! Nem érted, hogy nem csinálhatod ezt?! - emelte fel hangját, és tette fel kérdését hitetlenül.
- Nem állok meg. - tartott ki elhatározása mellett.
- Veled is bármi történhet, akármi. Ebbe se gondoltál bele? - ment utána.
- Nem érdekel. Végre itt a lehetőség, hogy segítsek rajtuk. És segíteni is fogok. - szögezte le határozottan.
Emily ezután feladta, és megtorpant a birtok közepénél. Összes próbálkozása kudarcba fulladt, és nem látta értelmét tovább győzködni. De nem adja fel ilyen könnyen, mert ezentúl ugyanúgy Elena nyomában lesz, és mindent megtesz majd, hogy hazajuttassa.
Elena a ház ajtaja elé ért. Mindkét lába úgy remegett, mint talán soha, a szíve 1000-rel vert, és érzett némi meghátrálást is, de becsengetett. Minden egyes apró rezgésre összerándult a gyomra, a torkában meg kezdtek felhalmozódni a gombócok. Végül kinyitották az ajtót.
- Ohh, Miss..... - nézett végig rajta a férfi, aki valószínűleg a komornyik lehetett. - Miss. Katherine. Későbbre vártuk, de milyen öltözékben van? Elég...szokatlan. - kereste a megfelelő szót.
Elena egy kis ideig lefagyva állt a fura ruhában lévő férfi előtt. Ötlete se volt, hogy mit mondjon, így hát csak megfontolatlanul válaszolt.
- Kicsit.... hamarabb jöttem. Kaphatnék egy másik ruhát?
- Hogyne, Katherine kisasszony. A cselédek majd megkeresik a kegyedhez illő, megfelelő ruhát. - majd csettintett egyet az ujjával, és megjelent a két cseléd.
- Jöjjön kisasszony! - majd kezükkel felmutattak a lépcső felé.
Elena nem tudta hogyan viselkedjen, hiszen semmit nem tud arról, hogy régebben milyen szavakat használtak, hogyan beszéltek és viselkedtek. Vagy inkább hogyan illett viselkedni főleg egy udvarhölgynek. Kapkodta tekintetét a cselédek és a komornyik közt, majd a kínos helyzetet megtörve elindult a lépcső felé, de egy hang azonnal lebilincselte.
- Már vártam, hogy visszatérjen, Miss. Katherine.
Hátranézett, és megpillantotta Damont. Akinek már itt is megvolt az az elbűvölő, féloldalas mosolya. De nem csak a mosolya kötötte le. Maga Damon. Olyan más volt.... Pozitív értelemben. Ő maga sem tudta, hogy mennyi ideig állt egyhelyben, tág szemekkel, és megdöbbent arckifejezéssel. Talán már kicsit kínos is volt a sok ideig tartó csend, de a lány nem érzékelte ennek a súlyát. Csak Damont nézte...
- Minden rendben van? - törte meg a csendet Damon, aki úgy tűnt mintha zavarban lenne, amiért ennyi ideje őt bámulja a lány.
- Öööö... - szállt vissza a földre Elena. Ha igazából nem is, de gondolatban megrázta a fejét. - Igen, természetesen minden rendben van. Épp átöltözni indultam... - válaszolt remélve úgy, mint egy mai korhoz illő hölgy.
- Akkor nem is tartom fel tovább. Ha gondolja...találkozhatnánk később... - javasolta bátortalanul.
- Persze. - majd halványan elmosolyodott.
- Alig várom, Miss. Katherine. - ezzel elindult Elena felé, gyengéden keze alá fogott, és egy lágy csókot nyomott a kézfejére, majd felnézve a lány szemeibe, belefúrta azúrkék szemeit.
A lánynak egy szó se jött ki a száján, ha még akarta volna is, akkor sem jött volna. Elállt a lélegzete. Még fel is tette magának azt a kérdést, hogy; " Ő biztos, hogy Damon?" Ő lenne az? Nem hitt a szemének. Ha össze hasonlítja a "régi" Damont a "mostanival", abszolút nem passzolnak egymáshoz. A mostani Damon zavarba jön, udvarias, illemtudó, rendkívűl kedves... A régi Damonről ezek nem mondhatóak el..
Mielőtt még bármi hülyeséget mondana, elindult fel a lépcsőn, hogy átvegye a ruháját. A cselédek követték, és szerencséjére előre mentek kinyitni az atjót, mert fogalma nem lett volna, hogy melyik Katherine szobája. Mikor belépett, egy hatalmas ágyat, selyem huzattal, gyönyörű díszpárnákkal pillantott meg. Nem beszélve a meseszép szőnyegről, az ágy melletti éjjeli szekrényekről, és a rajta lévő gyönyörű lámpákról, virágokról. Saját kis szépítkező szekrénye is volt, amin telis-tele volt rakva változatos illatú parfümökkel, szebbnél-szebb kitűzőkkel, hajtűkkel, sminkekkel, és nem utolsó sorban ékszerekkel. A hatalmas ablakokon özönlöttek be a Nap meleg sugarai, és ahogy rávilágítottak az ékszerekre, csak úgy tündököltek a napfényben. Ámultan járkált a szobának az egyik pontjáról a másikba, mintha még életében nem járt volna itt, ami igaz is, de most jelenleg ő Katherine. A cselédek kinyitották az óriási szekrényt, és kivették a leggyönyörűbb ruhát mindközül. Kicsit félt, mert még soha nem hordott ilyet ruhát, de a cselédek nagyon segítőkészek voltak. Már majdnem teljesen rajta volt a ruha. Hátra van még a fűző és a cipzár. Így már megnyugodott, hogy semmi olyat nem csinált, ami esetleg feltűnő lett volna a cselédek számára.
Egyik percről a másikra elnézést kértek, pukedliztek egyet, és nagy léptekkel elmentek, mert valahonnan szóltak nekik. Elena kétségbeesetten állt egymagába, neki támaszkodva az ágynak az egyik támpillérére, és nem tudja hogyan tovább a ruhafelvétel. Ha a cipzárt feltudná húzni, de még azt se tudja, csak ha kitöri a kezét, még hogy a fűzőt saját maga csinálja meg. Inkább csak várt, hátha vissza jönnek a cselédek, de nem kellett sokat várnia, mert egy kéz óvatosan megragadta a cipzárt, és lassan elkezdte felhúzni.
Elena ijedten fordult meg, de amilyen arcot vághatott, mikor megpillantotta a férfit, mindent vitt.
- Elnézést, ha megijesztettem kisasszony! Úgy véltem, hogy szüksége van a segítségre. - szólalt meg kellemes hangján Stefan, aki a lány arca láttára szélesen elmosolyodott.